Jól vagy?

Magát nézte a tükörben. Egyedül volt. Teljesen egyedül. Legalábbis ő így érezte. Felhúzta a kabátját majd kilépett az utcára. Hó szállingózott. Egyszerre imádta és utálta is a havat. Hisz így találkozott vele. Pontosan 2 éve ezen a napon. Haza felé tartott. Szakadt a hó a jég mindent beborított. Már csak pár utca sarokválasztotta el meleg otthonától. Ám egy pillanatban elvesztette az egyensúlyát és elterült a jegen. Tehetetlenül feküdt ott , semmi ereje nem maradt az egész napos hajtástól. Tompán bámulta a mellé és rá eső hópelyheket. Halk cipődobbanások közelítettek felé. A feje mellett lassan állt meg a 2 cipő. Tulajdonosuk leguggolt és aggódóan vizslatta a félájult fiú arcát.
-Jól vagy? - érintette meg óvatosan a félájult fiú vállát. Nem érkezett  válasz. A földön fekvő bágyadtan feltekintett rá majd lehunyta szemeit és hosszú álomba merült. Mikor legközelebb felébredt egy idegen lakásban találta magát. Egy kanapén feküdt 3 takaróval körbetekerve. Lassan felült majd körbe nézett. Egy apró nappaliban volt. Semmi felesleges dolog csak egy kanapé egy kis asztal egy szekrény na meg egy kissebb tévé. Pont olyan mint az ő lakása. Zajokat hallott. Óvatosan elindult a hangok irányába.
-Oh shit - hangzott az idegen fiú szájából mikor kb 5 serpenyő esett rá. Jinyoung csak állt az ajtóban nem tudta mit kéne mondania. A fiú megfordult majd megpillantva az általa megmentett fiút elmosolyodott.
-Jobban vagy már? -kérdezte barátságosan.
-Igen nagyon köszönöm hogy segített -hajolt meg mélyen Jinyoung.
- Nem vagy esetleg éhes vagy szomjas? - pillantott rá a fiú.
-Nem köszönöm- hajolt meg ismét- nem szeretnék tovább zavarni inkább hazamegyek - mosolyodott el szégyenlősen.
-Jajj ne kérlek- kiáltotta az ismeretlen - Mármint -köszörülte meg a torkát - kérlek maradj még egy kicsit - pirult el -tudod nem rég érkeztem Koreába és nincsenek barátaim ráadásul a nyelv sem megy teljesen jól - teljesen lehajtotta a fejét hogy a másik ne láthassa zavarát - meg amúgy is késő van már maradj itt ma estére... Akkor legalább nem lennék egyedül - pillantott fel a másik reakcióját várva.
-Öhmmm ..- gondolkozott el Jinyoung. Egy idegen lakásában maradni nem túl jó ötlet de Jinyoungot meg idézték az ismeretlen gyönyörü szemei és mély nyugtató hangja.
-Maradok de csak is akkor ha utána kárpótolhatlak valamivel - mosolyodott el.
-Jóóó - virult ki a szőke fiú - Mark Yien Tuan vagyok - nyújtott kezet.
-Park Jinyoung - mutatkozott be Markot követve azonban a kezére csak értetlenül nézett.
- Jajj elnézést -húzta vissza a kezét Mark -megszokás -vakargatta a fejét.
Jinyoung csak elmosolyodott. Ettől a naptól kezdve lettek legjobb barátok. Majd legjobb barátokból tovább haladtak. Nyár vége volt. Jinyoung szokásosan Marknál aludt mint találkozásuk óta ezerszer. Épp egy horror filmet néztek Mark kérésére. Jinyoung hiába utálta a horrorokat Mark miatt bármit képes volt megnézni. Egy ijesztő résznél belekarolt az idősebbe majd a vállába fúrta arcát.
-Jól vagy? -állította meg a filmet Mark. Jinyoung halványan elmosolyodott az ismerős mondatra.
-Akkor is ezt mondtad - nézett még mindig mosolyogva a másik szemébe. Mark elmosolyodott ahogy eszébe jutottak  a pár hónappal az elött történtek.
- Mark el szeretnék mondani neked valamit - ült fel majd húzódott arrébb a fiatalabb- borzalmas volt az életem elötted -  nézte üveges szemmel a földet -és mikor megmentettél és barátok lettünk  minden jobbra fordult de -halkult el a hangja -én többet érzek irántad mint puszta barátság - hajtotta le teljesen fejét eltakarva a másik elöl piros orcáit.
-Én is - mosolyodott el Mark majd közelebb hajolva a fiatalhoz óvatosan megcsókolta. Azon az éjszakán még több százszor forrtak össze ajkaik.
Jinyoung lassan sétált a temető felé. Bár tél volt még is sikerült egy szál rózsát szereznie kedvese sírjára. Egy gyönyörű fehér rózsát mint amit ő kapott a másiktól. Belépve a temetőbe elindult a jól ismert úton. Ilyenkor senki sem volt a temetőben egy két idősebb hölgyön kívül. Mind kiváncsi szemmel figyelték a fiatal fiút. Egy kérdés zakatolt a fejükben. 'Mit keres itt ilyenkor egy fiatal?'
Jinyoung nem törődve a kiváncsi tekintetekkel haladt tovább. Amint elérte a sírt lassan leguggolt elé. Letakarította a havat a sírról és rátette azt a gyönyörű rózsát. Elmosolyodott.
-Hiányzol-simította meg a sírt miközben pár könnycsepp gördült végig orcáin. Némán sírt. Nem akarta hogy lássák fájdalmát. Nem akarta hogy megsajnálják. Csak egy dolgot akart. Újra látni Markot. Még egyszer megérinteti meg csókólni.
-Annyi mindent szeretnék neked még mondani - temette arcát kezeibe - annyi kérdésem lenne hozzád - szipogott - annyiszor meg akarlak még csókolni- zokogott fel ezúttal hangosan. A kihalt temető csendjében csak az ő keserves zokogása hallatszott. A hó ismét elfedte a sírt és a rajta pihenő rózsát is. Ezért utálta a havat. Bár neki köszönhette hogy megismerte Markot emiatt is vesztette el. 1 éve történt pontosan ezen a napon. Együtt sétáltak haza. A zebránál várták hogy zöld legyen. Jinyoung lehajolt hogy megkösse cipő fűzőjét. Mark ezt nem vette észre  és amint váltott a lámpa elindult. Jinyoung mikor felpillantott már csak annyit látott ahogy kedvesét egy az úton megcsúszott autó elcsapja. Teljesen lefagyott. Az emberek ordibáltak. Jinyoung oda futott kedveséhez aki még alig de lélegzett. Mark kinyitotta a szemét majd kedvesére mosolygott.
-Szeretlek- mondta ki majd lehunyta szemét és már nem vett többször levegőt. Meghalt. Jinyoung könnybe lábadt szemekkel bámulta kedvesét. Megsimogatta a teljesen kihűlt testet de hiába. Többször már nem néztek rá azok az elképesztő sötét barna szemek. Többször nem szólt hozzá az a nyugtató mély hang. Többször nem csókolták azok a tökéletes ajkak. Markra görnyedve kezdett el sírni. A Szöuli hangzavar nem halatszódott csak az ő kétségbe esett kiáltozásai ahogy szerelmét rázogatta hogy felkeljen. 1 éve ismerte meg pontosan azon a napon és el is veszítette.
Lassan felemelkedett a sírtól és bár legszívesebben örökre ott maradt volna be kellett látnia hogy túl hideg van most ahhoz hogy tovább maradjon. Bezzeg nyáron. Nyáron volt olyan nap mikor órákig csak ott ült és a múlton járt az esze. Sietősre vette lépéseit ahogy egyre jobban esni kezdett a hó. Már csak pár utca sarokválasztotta el meleg otthonától. Ám egy óvatlan pillanatban megcsúszott és beverte a fejét a jégbe. Ismét tehetetlenül feküdt de talán nem is bánta. Arra vágyott hogy újra láthassa Markot. Ha meghal láthatja nem? Ilyen gondolatok zakatoltak a fejében.
- Jól vagy? -szólalt meg egy hang. Jinyoung felpillantott az ismeretlen szőke fiúra. Pár pillanatig nézte majd lehunyta szemét és mély álomba merült. Mikor felébredt ismét egy idegen lakásban találta magát. Egy kanapén feküdt betakarva. Felakart ülni ám a feje sajogott így inkább vissza feküdt. Üveges tekintettel bámult körbe a szobában. Kísértetiesen hasonlított az eset a 2 évvel ez elöttire. Hirtelen kinyílt az ajtó majd az ismeretlen szőke fiú nézett be.
-Áhh felébredtél? -mosolyodott el -jobban vagy már? - kérdezte illedelmesen.
- Igen köszönöm - eröltetett egy mosolyt az arcára. Újra megpróbált felülni és ezúttal sikerült is neki.
- Nem vagy éhes vagy szomjas? -kérdezte illedelmesen a szőke. Jinyoungnak szemet szúrt az akcentusa és a furcsa szó használata. Ő sem volt Koreai.
- Nem köszönöm -állt fel óvatosan- nem szeretnék tovább zavarni köszönöm a segítségedet- hajolt meg- haza megyek.
-Ne kérlek- kiáltott fel a szőke - maradj itt ma este nem mehetsz haza ilyen ítélet időben- nézett végig a másik fiún- ja amúgy  Jackson Wang vagyok- hajolt meg.
-Park Jinyoung -viszonozta a bemutatkozást.
-Nem ismerek senkit se Koreában szóval kérlek maradj -kérlelte a kínai - csak egy estére.
-Maradok de csak ha utána kárpótolhatlak valamivel - mosolyodott el Jinyoung.
-Kárpótolj a barátságoddal -mosolygott Jackson.
Így kezdődött új fejezett Jinyoung életében. Végre sikerült tovább lépnie.